„A symbolizmusban minden benne él, mégpedig a
szó tulajdon értelmében, mivel örökös lebegése van az
elmének gondolatul gondolatra, képrül képre, tárgyrul
tárgyra. A tárgy jelent gondolatot, a kép történetet, a
gondolat mindkettőt, s viszont, mindenféle cserében.”
(Erdélyi János, 1851)
Az emberi kultúra elválaszthatatlan a jelek és jelképek használatától. A jelek sohasem önmagukban állnak, hanem rendszereket alkotnak. Ezek a rendszerek meghatározott szabályokon alapulnak, amelyek eltérőek lehetnek az egyes kultúrákban. Mondhatjuk azt is, hogy magát a kultúrát éppen ezek a szimbolikus szabályrendszerek hozzák létre, hiszen ilyen a nyelv, a vallás, a kérdéses nép vagy népcsoport szokásai, társadalmi megnyilvánulásai. Mindezek a rendszerek koronként változhatnak, de az adott nép számára több évszázad elteltével is felismerhetők és értelmezhetők maradnak, még akkor is, ha közben a szokások megváltoznak. Minél merevebb egy adott társadalom, minél dogmatikusabb a hit- és ideológiai rendszere, annál kevésbé figyelhető meg a változás (Mohamed és a Korán). Ugyanakkor a technikai haladás, a tömegkommunikáció elterjedésével a világ kezd egyre jobban uniformizálódni, aminek az a legnagyobb veszélye, hogy előbb-utóbb teljesen eltűnik az egyedi jelleg. Már most is megfigyelhető, hogy például az Egyesült Államokban vagy az Európai Unióban egy kaptafára szabott törvények, szokások kezdenek kialakulni, amelyek következtében kopnak és hamarosan meg is szűnhetnek a tagországok nemzeti jellegzetességei.
A jelek, jelképek megjelenésére az idők során több elmélet is született. A jelek tanulmányozására szakosodott tudomány, a szemiotika (jeltan) a huszadik században elválaszthatatlanul összekapcsolódott a néprajzkutatással, a régészettel, az antropológiával és a mítoszkutatással. Egy adott nép vagy népcsoport jeleit kutatja az etno-szemiotika, amely nagymértékben támaszkodik a népdalokban, közmondásokban előforduló jelképekre is. A jeltan egyik legfontosabb elméleti kérdése az, hogy vajon a szimbolikus gondolkodás megelőzte-e a logikait, vagy a logika hozta létre a jeleket. A nyugati társadalmak kutatói közül sokan idealisztikus hozzáállással próbálták megérteni azt a folyamatot, amely a jelek, jelképek kialakulásához vezetett, és többnyire azt feltételezték, hogy az emberré válás során először képekben gondolkodtunk, s az agy csak később vált alkalmassá arra, hogy logikus, egymásra épülő következtetéseket vonjon le. Az amerikai Victor Turner szerint bizonyos etológiai reflexek (mint például a párkereső ceremóniák) ritualizálódtak, s ezek alakultak át később szimbólumokká. Mások abból indultak ki, hogy az egyedfejlődés ismert lépéseiből mindig lehet a törzsfejlődés szakaszaira következtetni, s ezért a gyermekek beszédének kialakulását figyelték, akikre szintén a képi gondolkodás a jellemző, a racionális csak az iskolás korban alakul ki. A francia Piaget viszont azt állítja, hogy az ingerek racionális feldolgozása egyáltalán nem igényli az előzetes szimbolikus értelmezést. Az egykori Szovjetunió kutatói szerint sokkal elfogadhatóbb, hogy a logika volt először, s a képi gondolkodásmód, vagyis az információk szimbolikus feldolgozása csak később alakult ki, mégpedig éppen akkor, amikor a logikus elme megkérdőjelezte a beérkező információt. Elméletük alapja az a tény, hogy félálomban, meditatív állapotban értelmezünk képek segítségével, éber állapotban azonban általában a racionális, logikus, lépésről lépésre történő következtetéseket részesítjük előnyben. A vita, amely gyakorlatilag arról szól, hogy vajon a bal agyféltekénk használata fejlődött-e ki előbb, vagy a jobb, a szemiotikában máig sem dőlt el. A szimbológia (magyarul jelképtan) azonban mostanában kezdi elfogadni azt a szemléletet, hogy a jobb agyfélteke, s ezáltal a képi látásmód, volt az elsődleges.
Vajon segítségül hívhatjuk-e saját nyelvünket, hogy eldönthessük ezt a kérdést? Bizony megtehetjük, hiszen a nyelvek között a magyar az, amely a leginkább képekben gondolkodtat, képeken keresztül fejezi ki a gondolatokat. Ha behelyettesítjük az „alkalmas” szót azzal, hogy „képes”, már van is bizonyíték a kezünkben őseink működésére: akkor, ha képesek vagyunk valamire, a belső képből valóság lesz, vagyis a kép volt először, amely aztán logikusan leírta és megformálta a valóságot.
A 19.-20. században a szemiotika legjelentősebb alakja Charles Sanders Peirce, hiszen nevéhez fűződik a jelek csoportokba sorolása, amelyet máig használunk. A magyar Erdélyi János folklórkutató kortársa, Darwin evolúciós elméletének publikálásakor húszéves, halála pedig egybeesik Einstein relativitás elméletének megjelenésével. Peirce elsősorban filozófus, de a kor szelleméből adódóan minden érdekli, ami a filozófiai gondolkodásmódot gyarapíthatja: a matematika, a nyelvelméletek, és nem utolsósorban egy teljesen új dolog, a pszichológia. Éppen Peirce életében válik ketté a filozófia és születik meg önálló tudományként belőle a pszichológia. Pragmatista felfogásából következően a filozofikus gondolkodást a logikához kapcsolja, s azt vallja, hogy mindkettőt a gyakorlati, empirikus tapasztalat igazolhatja csupán. Peirce rengeteg időt töltött a logika, elsősorban a deduktív (következtetéseket levonó) szimbolikus logika vizsgálatával, mielőtt megalkotta volna általános elméletét a jelekről. Szerinte minden gondolat, sőt minden emberi élmény jelek által jön létre, éppen ezért jelelmélete alapvetően az emberi tudatosságról szól. Peirce szerint a jel egy tárgy, fogalom vagy jelenség helyett áll, annak jelentéstartalmát hordozza a mindenkori szemlélő számára. Megszólítja a szemlélőt, létrehozza benne ugyanazt a dolgot, s ezáltal a jel az eredetivel egyenértékűvé válik, hiszen empirikusan leírható éppúgy, mint maga a tárgy, amit jelképez, s annak bármifajta megjelenési formája.
Ha értelmezni kívánjuk egy jel lényegét, be kell látnunk, hogy minden jelet az a dolog, tárgy, vagy fogalom határoz meg, amit képvisel. Természetüknél fogva Peirce három kategóriába sorolta a jeleket, amelyek a következők: ikon, index és szimbólum. Az ikon olyan kép, amely egy tárgy jellegzetességeit hordozza, vagyis hasonlóságon alapuló jel. Az index ezzel szemben a valóságban közvetlenül érzékelhető, gyakran fizikailag is létező módon kapcsolódik egy adott tárgyhoz, dologhoz vagy eseményhez. A szimbólum, vagyis jelkép, pedig egy csoport, közösség, nép által adott történelmi időszakban meghatározott és létrehozott jel, amely éppen ezért csupán lazán és általában nem egyértelműen kötődik egy tárgyhoz vagy fogalomhoz. Mindig érthető a csoport, a „beavatottak” számára, de egy kívülállónak gyakran egyáltalán nem jelent semmit, vagy egyenesen félreértelmezhető.
Nézzük a három jeltípust bővebben! Az ikon legfontosabb jellegzetessége, hogy fizikailag hasonlít arra a tárgyra, amit jelképez. Ez a hasonlóság akár azonosság is lehet, ilyen pl. egy tárgy vagy híres ember és a róla készült fotó, de a kép természetesen lehet kevésbé jellegzetes vagy meghatározott. A figuratív festmények is ikonok, s ha összehasonlítjuk Rembrandt csendéletét egy hasonló témájú kubista művel, akkor ugyan művészeti szempontból szemmel látható a különbség, a lényeg mégis az, hogy mindkettőn tisztán felismerhetők az ábrázolt tárgyak. Az már ízlés dolga, hogy melyiket szeretjük... Minden ikon hordoz legalább egy-két olyan jellegzetességet, ami az adott tárgyat egyértelműen megjeleníti a szemlélőnek.
Az ikon tehát a hasonlóságon alapulva jelképez egy tárgyat, az index azonban egyáltalán nem hasonlít szükségszerűen arra a dologra, amit jelöl. Az a lényege, hogy közvetlen és létező, gyakran fizikai kapcsolat keletkezik a tárgy vagy fogalom és a meghatározását igénylő szemlélő között. Ilyen pl. a mutatóujj, amelyet gyakran arra használunk, hogy segítségével rámutassunk valakire vagy valamire, s ezáltal egyenes kapcsolat jön létre a mozdulatot elvégző személy, maga a mozdulat, és a tárgy között. Ha egy testfelület fáj, duzzadt, vörös és meleg, akkor tudható, hogy az adott testrészen gyulladás lépett föl, vagyis a fölsorolt négy tünet a gyulladás indexeinek tekinthető. Ha a gyereket meghívják egy születésnapi buliba és a meghívón a címen kívül az is szerepel, hogy a háznak fehér kerítése van és színes léggömbök lógnak a kapun, akkor a kérdéses házat, de magát a bulit is a fehér kerítés és a színes lufik jelképezik, s ebben az esetben is indexekről beszélhetünk. Az index tehát pozitív megerősítésként funkcionál, s rendszerint meghatározza annak a pontos helyét, amit jelöl. A megerősítéssel azonban egyáltalán nem jár együtt a tárgy valódi természetének megértése. A lufik csak a buli pontos helyét határozzák meg, de nem adhatnak felvilágosítást arról, vajon ez az összejövetel unalmas lesz-e vagy sem. A vörös, fájdalmas duzzanat csak a gyulladás tényét közli velünk, az okát és gyógyulásának lehetséges módjait vagy időtartamát nem.
Ez a kétfajta jeltípus gyakran keveredik is egymással. Egy könyvesbolt cégtáblája például lehet mind a kettő egyszerre: ha csupán betűkkel írták ki, hogy milyen üzletről van szó, akkor inkább index, ha viszont tartalmazza pl. egy nyitott könyv képét is, akkor már ikon is egyben. A szimbólum ennél sokkal komplexebb, mert egyszerre jel és kép, amelynek jellegzetessége éppen abból áll, hogy bizonyos szemlélőknek megjeleníti azt a dolgot, amit jelképez, miközben mások számára nem biztos, hogy felismerhető. Gyakran szándékosan készültek olyan jelképek, amelyek csak a beavatottaknak ismerhetők föl, s így akár évszázadokon keresztül rejtve és védve maradhattak. A szimbólum alapvető természete, hogy képes fejlődni, változni, alakulni. Kifejezi azt a kort, amelyben létrejött, azt a kultúrát, amelynek része, s ezáltal sokkal több, mint az a tárgy vagy fogalom, amit eredetileg jelképez.
Honnan ered az a szó, hogy szimbólum, vagyis magyarul jelkép? A görög symbolon fogalom a symballein igéből származik, amelynek jelentése „összekapcsol”. A főnév eredetileg egy olyan tárgyat (pl. gyűrűt, pénzdarabot) jelentett, amelyet kettétörtek, és két ember őrizte magánál azzal a céllal, hogy évekkel vagy évtizedekkel később felismerhessék egymást. Ha a darabok összeillettek, akkor tudni lehetett, hogy hordozóik is összetartoztak, vagy valamilyen formában kapcsolódtak egymáshoz. A törésvonalak egyedi rajzolatot adtak ki, amelyet nem lehetett reprodukálni, s éppen egyediségük hozta létre a kapcsolatot. Kereskedők, szerelmesek, messzire szakadt testvérek igyekeztek ilyen módon téren és időn átívelő köteléket kiépíteni, de használták arra is is, hogy egy üzenet küldőjét bizonyosan felismerhesse a fogadó. A tulajdonlevelek is így készültek régen. Felírtak egy szót a pergamen jobb vagy baloldalára, s amikor a szerződés elkészült, ennél a szónál vágták ketté az iratot. A tulajdonlevél a vevőnél, a levágott fél szó a másik félnél maradt, s ezzel igazolták később a szerződés létrejöttét és valódiságát. Az Árpád kori oklevelek egy része is így készült, s ezt a levéltárakban található eredeti pergamenek bizonyítják. A magyar nyelv azóta őrzi ennek az emlékét, hiszen a mai joggyakorlatban is „szerződő felek”-ről beszélünk.
Később a fogalom sokféle jelentést kapott. Alice A. Bailey amerikai mítoszkutató és ezoterikus asztrológus megfogalmazásában a szimbólum egy belső spirituális valóság külső, látható formája. Hamvas Béla a szimbólumot a költők nyelvének tekinti. Hoppál Mihály szerint gondolat és jel olvad eggyé benne, s ezáltal összeköti a szellemi és anyagi világot. Gaál Tamás megfogalmazásában a jel az élet jelenségeinek lenyomata. A nyugati tudományos életben a legelterjedtebb meghatározás a már említett Charles Sanders Peirce nevéhez fűződik, aki szerint a szimbólum az a jeltípus, amelyik a közmegegyezés alapján kötődik a tárgyhoz, vagyis olyan jel, amely a hagyomány alapján jött létre. Éppen ezért az egyes jelképek általában mélyen kötődnek egy adott kultúrához, s ha valaki nem része ennek, akkor gyakran nem is képes megérteni jeleit, szimbólumait. Ez bizony nemcsak különleges esetekben, hanem a leghétköznapibb helyzetekben is hatalmas kalamajkát okozhat. Gondoljunk csak egy végtelenül egyszerű és általánosan alkalmazott verbális szimbólumra (vagyis gesztusra): a bólintásra. Szinte mindenütt a világon beleegyezést, azonosulást, elfogadást jelöl - egy-két helyet kivéve, mint pl. Bulgáriát vagy Törökországot, ahol éppen a tagadás, a nemtetszés, a kételkedés jele. Mindennapi életünket átszövik a jelképek, jelek, gesztusok. Használatukkor nem is gondolkodunk, értelmezésük közmegegyezésen alapul, s többnyire bizonyosak lehetünk abban, hogy senki nem fog bennünket félreérteni. Ha viszont kilépünk megszokott közegünkből, akkor jobban tesszük, ha érdeklődünk a helyi szokások felől, nehogy kellemetlen vagy akár veszélyes helyzetbe kerüljünk.
Az egyedi kultúrákhoz köthető, viszonylag elszigetelten alkalmazott jelek mellett ugyanakkor érdekes módon az is megfigyelhető, hogy egyes szimbólumok egymástól távol eső kultúrákban, tértől és időtől teljesen függetlenül tűnnek fel szinte változatlan jelentéstartalommal. Ez a kettős jelenség azt feltételezi, hogy a szimbólum jelentése nem benne, hanem rajta kívül van, amelyet gondolati úton kell megkeresnie a mindenkori szemlélőnek. Szellemi erőfeszítésre van tehát szükség ahhoz, hogy megértsük, s éppen ez különbözteti meg e jelfajtát a többitől. Egy adott kultúra közege mindig meghatározó azokra az emberekre, akik alkotják, a kollektív tudatalatti pedig megőrzi a több évezredes szimbólumok jelentéstartalmait, amelyeket az egymás után születő generációk átörökítenek. Így alakulnak ki a jelrendszerek, amelyeket különböző szintű és megjelenési formájú jelek és szimbólumok alkotnak. Már a korai szikla és barlangrajzokon is látható jó néhány olyan kép, amely a későbbi korokban is megőrizte jelentését, vagyis nagyon mélyre nyúlnak vissza még a legegyszerűbb rendszereknek a gyökerei is. A legkorábbi jelek, amelyeket a szemiotika ikonoknak nevez, hasonlóságon alapulnak és rendkívül gyakoriak a fennmaradt rajzokon. Ennél magasabb rendű felfogást tükröz az a személet, amikor a korai ábrázoló művész a környező világ jeleit alakította át szimbólumokká, s a paleolitikum embere már rendelkezett ezzel a képességgel, hiszen a sziklarajzokon gyakran láthatók például olyan lovak és bikák, amelyeket nem egyszerű állatként, hanem ellentétpárként ábrázolnak (a bika a legyőzendő cél, a ló a vadász segítő társa).
Sokfajta jelkép létezik. Ha a magyar összetett szóra gondolunk, akkor azt kell feltételeznünk, hogy megjelenési formája mindig képi, s ez többnyire valóban így is van. A szakrális rituálékban, a gyógyításban alkalmazott, vagy a képző- és díszítő művészetben előforduló jelképeken kívül léteznek azonban másfajta változatok is. A verbális szimbólumokat például metakommunikációs elemként, a beszéd kiegészítéseként és kísérőjeként alkalmazzuk, s a valódi beszédet e gesztusok kiválóan helyettesítik olyan esetekben, amikor nem kívánunk megszólalni. Freud és Jung pszichológia elméleteinek alapját képezik az álom szimbólumok és az archetípusok. A népmesék, mítoszok főhősei viselkedési formákat, tipikus emberi reakciókat jelképeznek, s ezáltal maguk válnak szimbólumokká. Meghatározzák azt a kort, amelyben megszülettek, visszatükrözik azt a valóságot, amelyet jelképezi, magyarázni hivatottak. A mítosz olyasvalami, ami örökké történik és örökké újrateremtődik, de ha ez a folyamat valamiért megszakad, akkor semmivé válik, s szereplői, az istenek és hősök, megszűnnek létezni. Elveszítik jelentőségüket, majd értelmüket is, végül akár teljesen meg is semmisülhetnek. Ha elfelejtenek bennünket, megszűnünk létezni, mondja a Tó Tündére a Merlin című filmben, s ez a folyamat nagyon jól megfigyelhető a világ mítosz kincsének folyamatos pusztulásában.
De nem szükséges visszamennünk a mesevilágba, szürke hétköznapjainkban is megtaláljuk a jelképeket, sokszor nagyon valóságos, szinte kézzelfogható formában. Manapság ismét nagy divat a tetoválás, férfiak, nők egyaránt kedvelik. A tetovált ember a rárajzolt jelek hordozójává válik, amelyek által nemcsak véleményét, de gyakran hovatartozását, hitvallását fejezi ki. Arra csak kevesen gondolnak, hogy a jelek elkészítésük után azonnal elkezdenek élni és működni. Gyakran fogalma sincs sem a készítőnek, sem a készíttetőnek, vajon mit is jelent egy jelkép, miközben a hatása alapjaiban változtathatja meg viselőjének életét. A színházi kellékek, a vallásos rituálék kiegészítői a közönség (a nézők vagy a hívek) számára fejeznek ki alapvetően fontos tudnivalókat, s ebben az esetben látható talán a leginkább, hogy milyen törékenyek is ezek a jelképek. A vallásos szimbólumokhoz ugyan általában ragaszkodnak az adott vallás képviselői, ám az évszázadok során e jelképek vagy dogmatizálódtak, vagy ellaposodtak, de szinte minden esetben elveszítették eredeti értelmüket és a ma embere gyakran már csak segítséggel képes felfogni a jelentésüket. Még kevésbé időt állók a színházi díszletek, kellékek, mert az előadás mindenkori rendezője dönti el, vajon éppen mit kíván használni. Ezzel szemben a keleti színház és kelléktára megtartotta eredeti formáját, s a különböző fej- és kéztartások, mozgások, díszletek ugyanazt fejezik ki, mint az ősi időkben.
Megjelenésüket és fajtájukat tekintve is rendkívül sokfélék lehetnek a jelképek. Vannak viszonylag egyszerű, könnyen felismerhető és univerzálisnak tartott szimbólumok, mint például a feltartott bal kéz, a kereszt vagy az ötágú csillag, de ezekre is jellemző, hogy az általános értelmezés mögött rejtett, ismeretlen tartalom is felfedezhető. A szimbólumgenezis a legtöbb esetben évezredekben mérhető, s ezalatt az eredeti jelentéstartalom módosulhat, átalakulhat. Vegyünk egy nagyon egyszerű példát, az ötágú csillagot. Nincs ma Magyarországon olyan felnőtt, aki ne tudná, hogy a vörös csillag a kommunizmus jelképe. Értelmezéséhez sokféle érzelem tapadhat: akik a rendszer kiszolgálói voltak, azok nosztalgiával gondolhatnak rá, akik viszont elszenvedői, azokban jó esetben csak elutasítás, rossz esetben azonban düh, gyűlölet és félelem is kavaroghat a láttán. A csúcsára állított fekete színű ötágú csillagot már sokkal kevesebben ismerik, ezért a hozzá köthető érzések, indulatok is kisebbek, pedig a középkorban az ördög és a boszorkányság szimbóluma volt. Az alapjelkép, a pentagram, egyébként nem más, mint a négy őselem (tűz, föld, levegő, víz) és az ötödik, az éter összekapcsolódása. Eredeti jelentésében a tökéletes harmóniát, a test szellem és lélek egyensúlyát jelképezte. Az ötös az ember száma is, az öt érzékszervet, a négy végtagot és a fejet képviseli.
Alapvető jelképek:
- Pont - a teljesség, a nulladik dimenzió
O - a tökéletesség; a szellem, a szellemi fejlődés
+ - az anyag keresztje, a test, a földi sík, az anyagi világ
- az anyag, a test, a földi sík, az anyagi világ
C - a lélek félköre
Δ - a Szentháromság, az áldás, a teremtés lehetősége
- Lemniszkáta, a végtelen szimbóluma
