Nyelv választó

Login Form

Égi objektumok a transzcendentális asztrológiában

A távcső feltalálása előtt viszonylag könnyű helyzetben voltak a tradicionális asztrológia művelői, mivel gyakorlatilag kétféle égi objektum létezett: a szabad szemmel látható bolygók, amelyek folyamatosan változtatták helyzetüket (ezért is nevezték őket a görögök planetoi-nak, ami vándorlót jelent), és a konstellációkat alkotó állócsillagok, amelyek mozdulatlannak tűntek, hiszen csupán 72 évenként haladnak egyetlen fokot, ami a kinyújtott kéz mutatóujjának felel meg az égbolton. Galileo és Kepler találmánya azonban gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. Minden az Uránusz felfedezésével kezdődött, amelyet 1781-ben pillantottak meg (ez a hivatalos dátum annak ellenére, hogy az óriás gázbolygónak korábban már 26 dokumentált észlelése volt), a XIX. században folytatódott az aszteroida-öv feltárásával és a Neptunusszal, de az igazi változások a XX. századra és napjainkra esnek. Nem csupán a Plútóra gondolok, amely már a megpillantásakor is sok furcsaságot mutatott (például jóval kisebb, mint a többi bolygó, és a keringése során belenyúlik a Neptunusz pályasíkjába), hanem azokra a nagyon távoli égitestekre, amelyeket összefoglaló néven Kentauroknak nevezünk, s amelyeknek legeslegelső képviselője éppen a Plútó. Mára már olyan sokfajta égi objektum található fölöttünk, hogy érdemes újrakategorizálni őket, a transzcendentális karmaasztrológiában pedig meg is tesszük, mégpedig úgy, hogy figyelembe vesszük a szerepüket és a képletbeli hatásukat.

Az öt személyes és a két sorsbolygó (amelyeket ősbolygóknak is szokás nevezni, hiszen ősidőktől fogva láthatók) az emberi szintet, a 3Ds fizikai valóságot és a sorsfelvállalás lehetőségeit uralja. A személyes bolygók (Nap, Hold, Merkúr, Vénusz, Mars) a hétköznapjainkért felelősek: a Nap az életerőt és az egófejlődés teljes folyamatát, a Hold a tudatalattit és az ösztönszintet, a Merkúr a kommunikációt, a kapcsolatteremtés formáit és a tanulási képességeket, a Vénusz az élvezeteket, a harmóniát, az erotikát és a pénzhez való viszonyunkat, míg a Mars az akaraterő működését uralja. A két sorsbolygó, a Jupiter és a Szaturnusz az emberi sors alakulásáért felelős: az örök optimista Jupiternek köszönhetjük a szerencsés kimenetelű döntéseinket, a szigorú Szaturnusz pedig a nagy életleckéket tanítja meg.

Az összes többi égi objektum valamilyen szempontból a karmikus múlthoz köthető, és vagy a tereket, vagy az időszakokat (végső soron az egyes életeket és az inkarnációk során megszerzett tapasztalásokat) köti össze. Persze nem mindegy, hogy mit és hogyan. Vessünk hát rájuk egy pillantást, és nézzük meg, hogy hogyan érdemes őket értelmezni! Egyáltalán nem véletlen, hogy a tradíció nem kedveli túlságosan sem az állócsillagokat, sem a távcső segítségével felfedezett égitesteket, hiszen ha nem abból a szempontból vizsgáljuk őket, hogy az egyéni karmikus szinteket jelölik, akkor valóban nem mesélnek el túl sokat egy adott születési képletben. Ez azt jelenti, hogy ha valaki nem képes hinni a lélek örök minőségében és kizárja a reinkarnáció lehetőségét, akkor valóban nem érdemes ezekkel az égi objektumokkal dolgoznia. Ha viszont igen, akkor megnyílhat általuk egy második, rejtett réteg, amely azokat a történeteket meséli el, amelyek magyarázatul szolgálhatnak félelmekre, fóbiákra, és különleges képességekre egyaránt.

A két „transzcendens” (szabad szemmel nem látható) bolygó, amelyek a 3D-n túli valóság legfontosabb eszközei, a teret hidalják át és a felsőbb szférák hírnökeiként működnek. Az Uránusz a villanásszerű, zseniális megvilágosodást jelöli, míg a Neptunusz az álmok, a meditációk, a médiumi és művészi képességek bolygója. Mindkettő túlmutat a megszokott emberi szinteken, hatásmechanizmusukban és megnyilvánulásaikban egyaránt, éppen ezért a furcsa vagy különleges élményeket és adottságokat kötjük hozzájuk. Létezhet élet nélkülük is, de meglehetősen sivár és szürke lenne, ugyanis ennek a két bolygónak köszönhetjük azokat a tapasztalásokat, amelyek kiemelnek bennünket a megszokott síkokból és a transzcendencia felé röpítenek el.


A fenti képen jól látható, hogy a Naprendszerben két égi övet is találunk, amelyeknek az elhelyezkedése pontosan megmutatja a számunkra, hogy mi a szerepük. Az aszteroida–öv apró égitestei a személyes bolygókat választják el a sorsbolygóktól, s ezáltal összeköttetést teremtenek a hétköznapok és a sorsfelvállalás között. A születési képletben az aszteroidák a személyes karmikus szintről adnak felvilágosítást. A Kuiper–öv ugyanakkor a Neptunuszon túl található, s a Naprendszer peremvidékeit uralja, vagyis a fizikai inkarnációk legfájdalmasabb, legnagyobb erőpróbáit jelképezi. Lakói, a Kentaurok egyik jellegzetessége az, hogy nem az Állatöv síkján keringenek, s ezáltal képesek behatolni a bolygók pályasíkjaiba. Nem véletlen, hogy a karmikus sebeinket írják le, méghozzá nem csupán a jellegüket, hanem gyakran a helyszínekről és az időszakokról is pontos felvilágosítással szolgálnak. Az aszteroida–öv és a Kuiper–öv viszonylag kisméretű objektumai tehát a bolygók pályái között keringenek és az Ekliptika síkjától is meredeken elhajolnak. Ezek az égitestek az egyéni és a kollektív karmikus múlt eseményeihez kötődnek. Az inkarnációk közötti idősíkokat hidalják át és kapcsolják egymásba, s olyanok, mint egy kirakós játék darabkái: minél több van belőlük, annál tisztábban áll össze a kép. A transzcendentális olvasatokban a nagyon szoros orbiszú együttállásokat vesszük figyelembe, mind a hosszúsági (állatövi), mind a deklinációs állásokban, hiszen olyan sok van belőlük, hogy lehetetlen lenne az összessel dolgozni. Az orbisz legfeljebb 1 – 1 ½ fok, az elnevezésük és a hozzájuk kapcsolódó mítoszok pedig minden esetben megmutatják, hogy milyen jellegű karmáról van szó.

Az állócsillagok saját fénnyel rendelkező, gyönyörű égi objektumok, amelyek elképzelhetetlenül messze vannak tőlünk, mégis ősidőktől fogva részei az életünknek. Láthatók ugyan, de elérhetetlen távolságot, szépséget, ragyogást, tudást, vagy erőt képviselnek. Mozdulatlannak látszanak az égbolton, hiszen 72 év alatt mindössze egyetlen fokot haladnak előre. Teret és időt egyaránt áthidalhatnak, mert egyrészt különböző idősíkokat, másrészt teljesen idegen világokat –nem-fizikai testben érzékelhető valóságokat – szimbolizálnak. A karmikus és transzcendentális olvasatokban a prominens állócsillagok a lehetséges Földön kívüli, nem 3D-s és nem fizikai testben eltöltött inkarnációkra utalnak elsősorban.A lélek azért megy ezekre a világokra, mert olyan képességeket és tudást szerezhet meg általuk, amelyek a földi körülmények között szinte bizonyosan nem állnak a rendelkezésére. Egy nehezebb inkarnáció után pedig gyógyulást, regenerálódást nyerhet, amely lehetővé teszi, hogy erőt gyűjtsön és ezáltal új erőre kapjon a folytatáshoz. Az orbiszuk rendkívül szűk, csupán azokat érdemes figyelembe venni, amelyek 1 fokon belül alkotnak hosszúsági (állatövi), illetve ½ fokon belüli deklinációs együttállást valamelyik bolygóval vagy sarkalatos ponttal. A csillagok ugyanis nem az Állatövön találhatók, hanem a teljes égbolton, ezért egyetlen fok is óriási távolságokat jelöl a valóságban.