Nyelv választó

Login Form

 

Az égitestek osztályozása a transzcendentális asztrológiában

 

Az Állatövet a Nap égi haladásának palástja alkotja. Ugyanitt keringenek a bolygók is, és csak a legritkább esetben hagyják el ezt a 47°-nyi sávot. Különleges esetekben kimerészkednek belőle - ezt nevezzük extrém deklinációnak -, s olyankor értelmezésük kissé megváltozik a transzcendentális olvasatokban. Az Állatöv ugyanis a földi sík, a harmadik dimenziós élet tükörképe, a kiszabaduló égitestek pedig éppen ezt hagyják el és kirándulást tesznek az Univerzumba. Olyan képességeket jelölnek, amelyek túlmutatnak az emberi szinteken, de visszahozhatók és itt hasznosíthatók a földi körülmények között. Különösen igaz ez a személyes bolygók esetében. Az Ekliptikától északra vagy délre kitérő bolygók pozícióját normálisnak tekinthetjük, ha + vagy -24,5°-on belül állnak, mivel csupán egyetlen fokkal haladják meg az Állatöv hagyományos peremét, az új évezred beköszöntével pedig amúgy is már itt található a kitágult Zodiákus széle. De ha túllépnek ezen a ponton, akkor érdemes őket ebből a szempontból is értelmezni. Egy extrém deklinációban álló Hold összeköttetést teremt a személyes tudatalatti és az univerzális tudat között. A Hold egyébként gyakran lépi át az Állatöv peremét, még a 26-27°-os déli vagy északi kitérése sem ritka. Az extrém deklinációs Merkúr segítségével bármilyen szükséges ismeret logikus, racionális, és főleg használható módon hívható le az egregorból, vagy akasa krónikának nevezett energo-információs mezőkből; a Vénusz elsősorban különleges pénzteremtő képességekkel vagy művészi érzékkel segíti az inkarnálódó lelket; a Mars pedig olyan akarattal és energiával telíti, amely magabiztos, a keleti harcművészekre jellemző kiegyensúlyozott erőt biztosít. Az Állatövön mozgó, szabad szemmel is látható hét „ősbolygó” a földi síkon élő, lüktető archetípusokat jeleníti meg. A görög mitológia istenei és Istennői eljátsszák a születési képletben „megírt” szerepeinket, mi meg sokszor csak bámulunk. A látható bolygók minden esetben a harmadik dimenziós valósághoz kapcsolódnak. A személyes bolygók a hétköznapok történéseit mesélik el, míg a két sorsbolygó a sorsunk alakulását, a felvállalt nehézségeket, kényszerű leckéket (Szaturnusz), illetve a szerencsét és bőséget hozó eseményeket (Jupiter) tükrözik. A szabad szemmel láthatatlan, „transzcendens” bolygók ezzel szemben átlépik a földi síkot és kivisznek bennünket olyan szférákba, amelyek a magasabb dimenziókat ismertetik meg velünk. Az összes többi vándorló égitest típus ugyancsak láthatatlan szabad szemmel, éppen ezért túlmutatnak a harmadik dimenzió és a földi sík valóságán, és vagy teret, vagy időt hidalnak át. Helyzetüket tekintve három alaptípusuk van:

  • Az aszteroidák a Mars és a Jupiter pályája között találhatók, vagyis összekötik az utolsó személyes bolygót az első sorsbolygóval
  • A Kentaurok a Kuiper övben keringenek
  • A transzcendens bolygók, az Uránusz és a Neptunusz az Állatövön.

 

Az ábrán a rózsaszín ellipszis az Ekliptika, a kék és piros ellipszisek pedig a Kentaurok pályasíkjának elhelyezkedését mutatják. Az aszteroidák és a Kentaurok, amelyek az Állatöv síkjától jelentős mértékben elhajolnak, elsősorban az időkorlátokat tüntetik el, hiszen a karmikus múlt eseményeit hozzák át a jelenlegi életünkbe. Azokat az előző életekben megélt történéseket, fóbiákat, sebeket, képességeket írják le, amelyek valamilyen szempontból most válnak lényessé. Foglalkoznunk kell velük, különben cselekvőképtelenné válhatunk, mert a negatív emléknyomok megbéníthatnak és meg is betegíthetnek bennünket. Ugyanakkor szerencsére az is igaz, hogy ha dolgozunk rajtuk, akkor különleges képességekké, zseniális tehetségekké alakíthatók, amelyek előre vihetik az életünket. A karmikus múltban megélt tapasztalatok - csakúgy, mint a gyermekkorban átéltek - ott maradnak az éteri testünk lenyomatán és az emlékeinkben. Nem számít, mennyi idő telik el, egy, tíz vagy ezer év, de ha re-stimulálódnak, akkor a pánikreakció hatására elemi erővel újra a felszínre törnek. Egy születési képletben a szoros orbiszú aszteroidák és Kentaurok mutatják meg, hogy milyen jellegűek a karmikus tapasztalataink, vagyis áthidalják az időt, eltüntetik az inkarnációk közötti korlátokat és megjelenítik mindazt, amivel most foglalkoznunk kell. Ezen kívül természetesen kapcsolatot teremtenek a látható és a láthatatlan bolygók között is, hiszen köztük keringenek, de nem az Ekliptika síkjában, hanem attól jelentős mértékben elhajlanak. Átnyúlnak azokon a tereken, amelyeket a bolygók foglalnak el, és összekapcsolják a pályasíkjaikat. Az aszteroidák a személyes bolygók értelmezési lehetőségeit tágítják, mert általában a személyes karmára vonatkoznak. Az első öt (Ceres, Pallas Athena, Juno, Vesta, Astraea) és a Lilithek különösen a női inkarnációk szempontjából lényegesek. A Kentaurok Nap körüli keringési idejük és pályasíkjuk elhelyezkedése alapján három típusba sorolhatók. A valódi Kentaurok (vagyis azok az objektumok, amelyek a csillagászati közmegegyezés szerint a görög mitológia kentaurjairól kapják a nevüket) a Jupiter és a Plútó között keringenek, és a karmikus sebeinket írják le. Az egy emberöltőn belül keringők a személyes sorsra vonatkoznak, a hosszabbak inkább a kollektív karma jelölői. A Plutinok a Plútóval azonos keringési rezonanciában állnak, és az okkult képességekről adnak felvilágosítást. A hosszabb keringési idejű TNO-k (Neptunuszon túli égitestek) és SDO-k (Szórt korongbeli égitestek) pedig a fizikai inkarnáció kezdetekor - vagy bármelyik új inkarnációs ciklus kezdetén - vállalt sorsválasztás jellegére, a legfontosabb életfeladatokra, a teremtés mechanizmusaira utalnak. Mindhárom típus, sőt az aszteroidák között is több bináris objektumot találtak már, amelyeket rendszerint egymással szorosan összefüggő mitológiai figurákról neveztek el. A bináris rendszerek vagy egymást kiegészítő, vagy egymással polárisan szembenálló archetípusokat képviselnek a transzcendentális asztrológiában: például anya és lánya, férj és feleség, idősebb és fiatalabb testvér. Ha egy bináris objektum prominens a születési képletben, akkor jelölheti ezeket a választható utakat, alternatív attitűdöket, vagy azt a feladatot, hogy az egymással homlokegyenest ellentétesnek tűnő két lehetséges módozatot megtanuljuk áthidalni és egységesíteni.

A két transzcendens bolygó, az Uránusz és a Neptunusz ezzel szemben elsősorban a teret, vagyis a dimenziókat hidalja át. A földi síkhoz kötődnek ugyan, hiszen rajta vannak az Állatövön, de ki is visznek bennünket onnan, mert egyrészt szabad szemmel láthatatlanok, másrészt olyan élményekhez kapcsolódnak, mint a villanásszerű megvilágosodás (Uránusz), a médiumisztikus álmok, megérzések, vagy művészi látomások (Neptunusz). Felfoghatjuk őket úgy is, mint az Univerzum hírvivőit, hiszen a magasabb szférákból érkező üzeneteket közvetítik a számunkra. Ha prominensek egy születési képletben, akkor kinyitják a teret és lehozzák a magasabb dimenziók tapasztalásait a földi közegbe. Álmok, megérzések, meditációkban kapott képek formáját öltik ezek az üzenetek, de a tudományos, alkotó vagy művészi munka során gyakori kreatív inspirációk, kristálytiszta gondolatok is ide sorolhatók. A zene minden formája véleményem szerint az Univerzum egyik leggyakrabban használt nyelve - a másik a matematika, de míg az előbbi inkább művészi (jobb agyféltekés), a másik inkább racionális (vagyis a bal agyféltekéhez kötődik).

 

Az állócsillagok teret és időt egyaránt áthidalhatnak. Szabad szemmel látható, ragyogó fényű, gyönyörű objektumokról van szó, amelyek elképzelhetetlenül messze vannak tőlünk, mégis részei az életünknek. Mozdulatlannak tűnnek az égbolton, hiszen egy emberöltő - hetvenkét év - alatt mindössze egyetlen fokot haladnak előre, azonban közel sem egyformák. A karmikus és transzcendentális olvasatok szerint az állócsillagok a potenciális földön kívüli, nem harmadik dimenziós és nem fizikai testben eltöltött inkarnációkra utalnak. Elhelyezkedésüket tekintve legalább négyféle van belőlük. Az Északi sarkcsillag körüli cirkumpoláris konstellációk minden évszakban láthatók az éjszakai égbolton, és sohasem nyugszanak le. Parallel Univerzumokra, teljesen idegen világokra nyitnak kapukat, ahonnan nagyon furcsa lelkek érkeznek. A Tejutat - a Hadak útját, az istenek ösvényét - az állócsillagok hömpölygő tömege alkotja, egyik részét nyáron, a másikat pedig télen csodálhatjuk meg a holdmentes tiszta éjszakákon. Az Állatövi konstellációk csillagai a bolygók útját jelölik ki, ezért az emberi szférához kötődnek elsősorban. Ezeken a világokon a földi valósághoz szükséges képességeket jól kiegészítő, de magasabb minőségű ismeretek szerezhetők meg. A Tejút és a Zodiákus találkozásánál csillagkapuk helyezkednek el, amelyek a Földre inkarnálódó és onnan az isteni szférákba visszatérő lelkek spirituális csatornái. Az égbolt egyéb területeit benépesítő konstellációk eltérő mértékben láthatók a különböző földrészekről, és általában helyi mítoszok kapcsolódnak hozzájuk.

Az alábbi táblázat röviden, kulcsszavak segítségével foglalja össze, hogy a különböző égitesteket milyen szempontból érdemes figyelembe venni a transzcendentális és karmikus olvasatokban. A Plútót, amelyet 1930 és 2006 között a harmadik szabad szemmel nem látható bolygóként tartottuk számon, először törpebolygóvá fokozták le, azután Plutino lett, majd 2008-ban Plutoid. Jelenleg a csillagászok mind a három kategóriát alkalmazzák rá. A transzcendentális olvasatokban egyrészt az alvilág ura, tehát Plutino, másrészt a vezér Kentaur, hiszen az első olyan égitest, amely nem önálló pályán kering, hanem benyúlik a Neptunusz pályasíkjába, vagyis áthidal és összeköt, mint a Kentaurok.